• English
  • Magyar

Csepregi Panka

Sosem voltam "lányos lány". Vízen és vízparton nőttem fel, nálunk ilyenek voltak a családi gyökerek. Mindig sportoltam, de még véletlenül sem RSG-ztem vagy balettoztam. Ritkán hordtam szoknyát, és a fürdőruha volt a kedvenc öltözékem. Dunai lány vagyok, de 14 évesen meg akartam tanulni vitorlázni, pedig a családomban senki sem tudott. Megtanultam, és attól kezdve vitorláztam, amikor vitorlázhattam, persze ez nem volt mindig ilyen egyszerű, az én történetemben is vannak szomorú fejezetek. De megvívtam a magam harcait.

Jó nevű iskolákba jártam, az íróasztal mögött mégsem tudtam kiteljesedni. Húsz évesen az évfolyamtársaimmal arról beszélgettünk, hogy ki milyen jogterületet választ majd, és amikor rám került a sor, úgy láttak engem a jövőben, mint aki a saját vállalkozását vezeti. Egy évtized kellett hozzá, hogy én is így lássam magam.

Az én generációm csapdába szorult: a nálunk 10-15 évvel idősebbek könnyedén kerülhettek felsővezetői pozícióba egy-egy főiskolai diplomával és ingatag nyelvtudással, és maradnak is ott nyugdíjig. A '80 körül születetteknek már nem volt ilyen egyszerű. Alkalmazottként mindig úgy éreztem, túl sokat adok, és nem értékelnek eléggé. Nem egyszer a főnökeim is bevallották ugyanezt. Mindig többet vállaltam, mint amennyit a szerződésem szerint kellett volna, hát nem érdemesebb mindezt a saját álmaimért?

A két évvel ezelőtti kezdet nehéz volt: igaz, a családi vállalkozás a háttér, de a generációs ellentétek sokszor húsbavágóak. Arra az időszakra jutott még egy költözés, három évtizednyi Budapest után irány a Balaton, és egy új szakma, amelyben nem dolgoznak nők, ahol az ügyfelek is férfiak: vitorlákat árultunk. Hát pont én ne oldanám meg? Ha kétségbe estem, ott volt a szerelmem, vele együtt vágtunk bele. Ha ő esett kétségbe, ott voltam neki én. A csillagzatunk szerencsés volt: olyan külföldi mentoraink lettek, akik világhírűek a vitorlázásban. Az egyik legnagyobb vitorlamárka hazai képviseletét láttuk el.

Aztán jött a Dobbantó. Nem ismertem még a Seed Alapítványt sem, és mégis, egyszer csak ott virított előttem a jelentkezési lap. Sorsszerűnek tűnik. Nem vagyok közgazdász, nem tanultam vállalkozni, és vonzott az egész női közeg. Jelentkeztem, bekerültem. Imádtam! Annyiféle lány és asszony, annyi szeretettel, bizonytalansággal, ötlettel és várakozással tele, olyan trénerek, akik egyre csak adtak, adtak és adtak... Imádtam újból iskolába járni, imádtam önmagam lenni, lubickoltam a női őserővel átitatott közegben.

A tréninggel egy időben valami történt. Az elmúlt két év is olyan volt, mint egy forgószél, de a Dobbantó alatt ki is csavarta a földből az addig növesztett gyökereinket. Félelmetes volt, rettegtem, de mentem előre. A Dobbantó nélkül nem lettem volna képes rá. Mondom, sorsszerű volt az egész.
Még csak pár hónap telt el, de mára vitorlákat gyártunk a saját márkanevünk alatt. Amikor ezt írom, Hollandiába, Portugáliába, Franciaországba és Finnországba szállítunk. A jövő héten talán újabb országok lesznek a listámon. Nincs sok szabadidőm, az időgazdálkodást, a delegálást még tanulnom kell. A családi háttér és a Dobbantó nélkül nem ment volna. Vagy nehezebben ment volna. De ma úgy nézünk egymásra életem párjával, hogy megcsináltuk! Dobbantottunk! És még mindig rengeteg ötletünk van.